Tamási Áron: Ábel a rengetegben (részlet)

Egy kis zsúpfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita felőli részen. Mivel napfényes őszi idő volt, még az ablakot is kinyitottam, hogy azon a friss levegő jöhessen béfelé bátran. Aztán a ház közepébe gyűjtöttem a törökbúzacsöveket egy rakásba, melléje egy üres vékát helyeztem a földre, s magam egy rostával béültem ügyesen a kettő közé: a rostát vettem az ölömbe, s dologhoz láttam. Volt egy jóféle nagy lombos kutyánk, akit Hegyesnek hívtak, s volt egy hóka macskánk is, amelyiket ugyanvalóst erősen szerettem. A kutya lefeküdt velem szembe a földre, s egész idő alatt onnét nézte csodálkozó szemekkel, hogy milyen ügyesen morzsolom belé a rostába a törökbúzát. Később a macska is hozzánk pártolt, mégpedig olyanformán, hogy feljött a jobbik vállamra, ahonnét váltakozva hol macskanótát húzott a fülembe, hol pedig az arcáját mosta.
Hamar és jól telt az idő ebben a munkában, s a társaságban. Amikor a nap már-már a földig húzta volna bé az eget, mint valami nagy-nagy piros alma, egyszerre mozgást hallottam odakünn. Egy percre abbahagytam a dolgot, s a csendben úgy tetszett, mintha valaki jött volna felfelé a négy kőgarádicson. De mire ezt kigondoltam volna, a jövés már az ereszbe is érkezett. Egy hopp, s hát a macska leszökött a vállamról, de abban a pillanatban az ajtó is nyílani kezdett. Erre Hegyes is vakkantott egyet, de mindjárt láttam, hogy elsiette a dolgot, mert édesapám lépett bé az ajtón.
– Dugd bé, Hegyes! – intettem le a kutyát. – Nem látod, hogy az édesapám?
Nem hozott apám egyebet, csak az üres borztarisnyát a nyakában, s jobb kezében azt a nagy fejű botot, amelyikkel örökké járni szokott volt, s amelyik hosszúságban nemcsak verte őt, hanem még szagot is árasztott, mintha zsírtermő fáról vágta volna. Nem szólott apám semmit, hanem a tarisnyát felakasztotta a szegre, a nagy dögverő botot pedig odatámasztotta az ajtó mögé. Egyazon ültömben én is tovább dolgoztam, hadd lássa igyekezetemet, s legyen jókedvvel, ha már hazajött.
–Hát van-é sok bükkmakk az erdőn? – kérdeztem.
– Ott van elég – felelte.
– Hát disznyó hozzá?
– Azok mind itthon laknak a faluban – mondta apám; s odaállott mellém, és álltából nézni kezdte, hogy miképpen is fejtem a törökbúzát. Láttam, hogy nincs valami erős jókedvében, s ezért még ügyesebben kezdtem egy nagy csövön jártatni a kezemet, de feltettem magamban, hogy biza én sem szökdösöm az örömtől, hanem tartom magam, ahogy az egy munkásemberhez talál.
–Hát hogy fejlik a törökbúza? – kérdezte ismét.
– Ez jól, ha jól fejti valaki – feleltem én is.
Erre is csak tovább nézte az én munkámat, amiből én már tudtam, hogy hibát keres.
– Hát te nem fejted valami jól – szólalt is meg.
No, erre felnéztem reá, s mosolyoghattam is egy kicsit.
– Ezt dicséretképpen mondá-e? – kérdeztem.
– Nem éppen.
– Kár pedig, mert a fiú úgy fejti pontosan, ahogy az atyától tanulta.
Erre a válaszra letette apám a sapkáját is, mert nagy báránybőr sapkája volt neki, amolyan tornyosan felálló, s azt lehetőség szerint örökké a fején tartotta.
– Erősen sokat tudsz, pedig milyen kicsi vagy! – mondta.
– Én kicsi, mert ülök.
– Lám, állj fel!
Felálltam, a mellemet kivetettem, s így szóltam:
– No, most nézzen meg!
Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal tőtöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégis csak valami három ujjal lehetett magosabb, mint én.
– No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza – ismerte mégis el.
– Mennyit?
– Kilenc napot.
Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.
– Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt – feleltem neki.
– Én sem, az igaz – mondta, s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: – De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit.
Éreztem, hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt; s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt, s egyéb nem. Nyeltem egyet, s így szóltam:
Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.

Családkutatás a huszonnegyedik órában

Akimoto bloggerina írása:
2008. 04. 04.

A kórteremben nyolcvan évesnél fiatalabb néni egy sincs. Kettőt látogatnak közülük, a többiek csak a nővérek gondoskodására számíthatnak. A magányába kapaszkodó Kormányos néni naponta ezerszer kiáltja: „Hogy mér köll ezt neköm végigélni, mikor vösz mán el a Jóisten!”.
Egyik délután harsány férfihang válaszol a mama panaszkodására. „Várjon még avvaa, huva siet annyira?” A nagy darab sofőr külsejű ember letelepszik a néni ágya mellé, miközben jó tanácsokat oszt, egyen sokat, majd megerősödik, ahogy itt a haldoklókat bíztatni szokás. Aztán belevág, amiért jött: „Emlékszöl-é, hogy hívták a dédapádat?” „Hát persze, Csamangó János.” „Hát a dédanyádat, az ű feleségit?” „ Az mög vót a Fekete Anna.” „Melyik tanyába laktak?” „ Vót három akácfa egymás mellett, azon túl. Most is ott van a tanya, de már nem mi lakunk benne.” „Azt tudom. Mi vót a tanya száma?” „Tán kétszáz valahány.” „Az nem lehet, mert arrafelé már négyszázzal kezdődnek a számok.”* „Én úgy emlékszök, hogy kétszáz, tán hetvenöt” – mondja Kormányos néni, és visszarévedve meséli, hogy ő is abban a tanyában született, onnan jártak be Balástyára boltba meg templomba… Télen szánt fogtak a lovak mögé és még csöngőt is kötöttek a nyakukba, mert a síma havon nagyon csendben siklott az alkalmi jármű. Szalmával bélelték ki a szán alját, terítettek rá pokrócot, kék kockás cihába húzták a dunnát meg a nagypárnát, bebugyolálták a „mindönórás” fiatalasszonyt, meg ne fázzon az úton Szegedig… Kormányos néni görcsös ujjával rámutat a fiára: „Té is abba a tanyába születté!” A férfi fölhorkan, hogy az anyakönyvben Szeged van föltüntetve. „Hát azér” – tér vissza a jelenbe a mama –, „mer Felsőközpont Szegedhez tartozott, azér írták úgy.” „Na de a tanya száma mi vót pontosan?” „Kétszáz valahány…” „Na evve nem sokra mögyök” – mondja bosszúsan a férfi és kilép a kórterem ajtaján.

----------
*Jegyzet: „A tanya száma azért nem egyezik anya és fia emlékezetében, mert a Szeged külterületén álló tanyákat többször átszámozták, utóljára 1951. táján. Ennek praktikus oka volt.”

Móra Ferenc: Osztozkodások (részlet)

I.
Idő: hetivásáros nap, alkonyat felé; színhely: vízparti kocsma, még gerendás, de már villanylámpásos. Vendég igen gyéren, három asztalnál négyen. Az egyiknél valami úrféle andalog, adóvégrehajtó, nótaáruló vagy valami ilyesmi lehet, mert bőrszivart szív szopókából. Ezt nem kell tekintetbe venni, mert aki úr, az menjen az urak kocsmájába, a tükörablakos nagy szálába, oszt lógassa ott a lábát a bársonykanapéról, ne üljön ide hivalkodni a szegény emberek közé.
A másik asztalnál már idevaló, rendes ember felejtkezik, Sahin Ugró Gergő, aki Ötömös-szélbül következett be a városba, eladott egy tehénkét borjastól, kapott is háromszáz koronát, de igen kimelegedett az alkuban, ugyan nem is az alkuban, mert az nem tartott soká, hanem a zsidó mindenáron arannyal akart fizetni, Gergő meg azt nem akarta vállalni, mert lelkére kötötte az asszony, hogy csak rendes pénzt fogadjon el - hát igen, kiabálni kellett a Jakabra, és most utána kell ereszteni a nagy méregnek félliter békítőt.
A harmadik asztalnál Francia Nagy Antal koccintgat a komájával, bizonyos nevezetű Papdi Sós Jánossal. Mást nem is mondanak, mikor összeütik a poharat, csak annyit, hogy "... sten", "... sten" – amiből látnivaló, hogy ezek is igen itthon vannak a vízparti kocsmában. Mikor pedig nem koccintanak, akkor néznek kifelé az ablakon, amerre a napot lehet sejdíteni az alkonyati vörösségben, s éppen ezen kezdődött az osztozás. Mert Sahin Ugró Gergő is odabámult a napra, noha a nagy báránybőrsapkában nem nagyon formázta a napraforgó-virágot, de nem érte be a bámulással, hanem meg is szólalt. Azt mondta:

– Lemén a nap a tengörbe.
Ez ugyan úgy volt mondva, hogy senkinek se volt mondva, de azért akárki meghallhatta. Francia Nagy Antal meg is hallotta, és odasúgta Papdi Sós komának, hogy tökéletlen embör löhet az, aki még azt se tudja, hogy a nap nem a tengörbe mén le, hanem átmén az Emerikába. Ezt Antal csak félhangon mondta, de a koma egész fönthangon nyilatkozott:
– Nincs még benyőlve a feje lágya.
Gergő nem azért ötömösi magyar, hogy az ilyesmit szó nélkül hagyja, ennélfogva kiveszi a pipát a foga közül, és megkocogtatja vele az asztalt:
– Aszondja kend, hogy nincs benyőlve a fejem lágya? Szeretném tudni, melyikünké keményebb.
Antal lejjebb nyomja a fejibe a sapkát, és a szeme sarkával odavág a komának. Ez annyit tesz, hogy "koma, ne hagyja kend magát", és a koma valóban nem hagyja magát.
– Nem tudom, kit tisztőjjek kendben, de mán mögengedjön, az én fejem mégis erősebb a kendénél.
– Nono – mondja Gergő, és kiugrik a szoba közepére. – Tögyünk próbát, üssünk kosfejet.
Papdi Sós koma szintén fölegyenesedik, és megbátorítja magát egy nyelet borral.
– No, gyék kend!
Azzal összemennek. Gergő előregörbült testtel szalad a komának, s a két turáni koponya összekoppan.
– Röcsög-e? – kérdezi az ötömösi ember.
– Nem röcsög.
Megint összemennek, és most a koma kérdezi:
– Röcsög-e, ötömösi embör?
– Nem röcsög.
Harmadszorra aztán recsegett. Most Gergő érdeklődött, mint soros, de a koma nem felelt – csak odabotorkált az asztalához.
– Fáj-e? – kérdezte részvéttel Antal.
A koma szisszentett egyet, de nem szólt, csak a fejét simogatta. Aztán beöntött egy pohár bort, fújt egyet, és odafordult Antalhoz:
– Hogy van az, hogy az egyik embör feje keményebb, mint a másiké?
– Hát úgy, hogy az egyik ember feje jobban teli van, mint a másiké – magyarázta Antal. – Úgy, mint a hordó, tudja kend, azt is nehezebb összetörni, ha teli van, mint ha üres.
A koma kipucolta a pipaszárat, kikaparta a pipát, megtömte, rá is gyújtott, s még mindig csak a fejét tapogatta. Egyszer aztán kivágta a szót:
– No, úgy vöszöm észre, akkor az én fejemben ügön kevés löhet, mert ügön fáj.
Azzal tisztelgett a poharával az ötömösi ember felé, ahogy Roland a kardjával tisztelgett Ganelon lovagnak a roncevalles-i csata után: –...csértessék!
Így osztoztak mifelénk a magyarok – 1913-ban.
(A blogger megjegyzése: Lehet, hogy itt sokáig nem jelenik meg újabb anyag, de ez a klasszikus mindenképpen megillette azokat, akik rányitottak e webhelyre.)

Lectori salutem!

Elöljáró kis trakta

Kedvelem a nyelvjárásokat.
Hogy miért?
Mert volt alkalmam megtapasztalni őket vidéki előfordulásaim során, és úgy találtam, hogy a korrekt, de a leírt betűk hangzását erősen követő budapesti kiejtés hozzájuk képest egyszerűsítő és kevéssé változatos. Azután a különféle tájnyelvek, tájszólások, nyelvjárások, dialektusok (hogy idevarázsoljam valamennyi szinonimát) helyben meghonosodott kifejezésekkel, nyelvi fordulatokkal is gazdagítják állandóan változásban lévő, élő anyanyelvünket.
A tájnyelvek anyanyelvünket sokszerűen teszik fűszeressé, ízesebbé.
Azt gondolom, ennyi elég is ahhoz, hogy egy – talán sose volt – vállalkozásba fogjak.
Amikor e témán gondolkoztam, kaptam olyan ellenvetést, hogy a szavak nem képesek visszaadni a kiejtés finomságait, a mondandók hanglejtését. Nem vitatom: igaz. De vajon a népdalgyűjtők lekottázott dallamai, leírt szövegei képesek voltak-e minden finomságot, minden rezdülést felölelni?
Egyértelműen nem.
A magyar gyűjtők mégis összegyűjtötték a világ leggazdagabb népdalkincsét, több százezer(!) dallamot, szöveget.
Ki merné állítani, hogy ezek a drágakövek csiszolatlanok, így értéktelenek?
Szónoki kérdésemre egyértelmű a válasz: Senki.
Ez bátorít arra, hogy belevágjak egy véget nem érő kalandba, melynek során a különféle élő és volt tájnyelveken írt rövidebb-hosszabb interjúkat, novellákat, kisebb terjedelmű, írók által megszövegezett és kortársaink által megalkotott írásokat e helyütt közzétegyek.
Még néhány megjegyzés.
Mivel számomra az élő tájnyelv gyönyörűség a maga valójában, szeretném, ha minden olvasóban is pozitív élményt ébresztene. Ezért nem engedek nyilvánosságot a szitkozódásokat, káromkodásokat, a helyi emberek nyelvét, életmódját becsmérelő anyagoknak.
Nyelvünk gazdagságából álló csokorrá kellene válnia ennek a blognak, mely bemutatja észjárásunkat, humorunkat, életmódunkat, tájaink szépségét, kifejezőkészségünk gazdagságát, az élőbeszéd ízeit, stb.
Az egyes anyagok szerkezete:
Szerző
település, amelynek stílusában ír
cím
szöveg
dátum.
Magamnak kitartást kívánok,
a szerzőknek fantáziadús munkát,
az olvasóknak egészséges szippantásokat nyelvünk erejéből, formájából, szépségeiből, fordulataiból.
Kérem, hogy ne bírálják, hanem szeressék az olvasnivalókat.
Halandzsázók kerüljenek!